Csaknem pontosan 400 évvel ezelőtt fedezte fel Galileo Galilei az Európét, a Jupiter jeges, belső holdját. De a tudósoknak a 90-es évekig, a nagy csillagász után elnevezett űrszonda jelentéséig kellett várniuk, hogy elkezdhessék megérteni a „kínzott, fiatal felszínű” égitest valódi természetét: a hold szilárd maggal bír, melyet egy hatalmas, „világot körülölelő” óceán övez, aminek tetején egy töredezett, pettyezett jégpáncél ül.

Mivel a folyékony vizet az élet alapjának tekintik, az égitest hatalmas figyelmet kapott. A legújabb, Nature-ben publikált tanulmány ennek a rivaldafénynek a soron következő állomása. Britney Schmidt, az austini Texasi Egyetem kutatója azt állítja, hogy hatalmas tavat rejt a páncél, ami megnöveli az élet előfordulásának esélyét.

Ahhoz, hogy a fenti kijelentést megértsük, először arra kell választ adnunk, miként lehetséges, hogy folyékony vizet találhatunk egy, a Nap melegétől ilyen távol eső égitesten (Földünk ötöd olyan távol kering központi csillagunk körül). A választ egy árapály jelenség adja: a Jupiter és a nagyobb holdak gravitációs hatása folyamatosan „dörzsöli” a központi, szilárd magot, amely hőt termel, így tartva melegen a vizet. Amennyiben ennek a rendszernek a tetejére egy szilárd jégréteget ültetünk, akkor azon olyan, szabályos repedéseket fogunk találni, melyek a Galileo űrszonda képein is megfigyelhetőek. A tudósok ugyanakkor sötét foltokat is felfedeztek, amiket nemes egyszerűséggel szemölcsöknek neveztek el.

A jelenségre a kaotikus terület kifejezést is alkalmazzák, mivel a foltok óriási jéghelyekből állnak, melyek vagy kitornyosulnak a mátrixnak nevezett barnás anyagból, vagy éppen több száz méterrel a felszín alá süllyednek. A kérdés adott: hogyan lehetnek ennyire különbözőek a szemölcsök. A kutatók a lehetséges válaszra Földünk vizsgálatakor bukkantak. Olyan grönlandi és antarktiszi területeket figyeltek meg, ahol a gleccserek, jégpáncélok alulról olvadnak, mint például mikor vulkánok melegítik őket, ilyen szituációkban is kaotikus területek alakultak ki.

Az elmélet szerint az Európé mélyén „forró pontok” melegítik a vizet, ami a repedéseken felfelé halad, időszakos tavakat képezve, körülbelül egy kilométer mélyen. A víz a felette lévő jégréteget meggyengíti, ami összetöredezik, a futóhomok szerű mátrix pedig magába szippantja, amely ilyenkor lesüllyed. Ezután elkezd megfagyni a tó, a víz tágul, így a magasba nyomja a jéghegyeket. Az elmélet magyarázatot ad az olyan bemélyedésekre, mint a Thera Macula és kitüremkedésekre, mint a Conamara Chaos.

Az élet kialakulásához szükséges a víz, de emellett további kémiai anyagok is elengedhetetlenek. A tudósok szerint az elemeket meteorok szállíthatták az Európére, de ezeknek még el kellene jutniuk a folyékony vízhez a 10-15 kilométer vastag páncélon át. Az ideiglenes tavak ugyanakkor olyan repedésrendszert feltételeznek, amelyek lehetővé teszik ezt az utazást.

A teória természetesen nem azt jelenti, hogy élet rejtőzik a felszín alatt. De mindez talán olyan lökést adhat a kutatásoknak, aminek köszönhetően az elkövetkezendő évtizedekben olyan eszköz landolhat a holdon, amely felfedheti a föníciai hercegnőről elnevezett égitest „kínzott, fiatal felszíne” alatt rejtőző titkokat.